Az egyházmegye története

A gyulafehérvári (1932-ig: erdélyi) püspökség központja Gyulafehérvár (Alba Iulia). Amikor az országalapító király országának keleti részét mind politikailag, mind vallásilag meg akarta szilárdítani, nemcsak a megyéket szervezte meg, hanem fontosnak tartotta a püspökség alapítását is. Ezer évvel (1009) ezelőtt Gyulafehérvár központtal Szent István megalapította az egyházmegyét. A püspökség története összefonódik Erdély történetével. Mindenkori püspökei – egészen a legutóbbi időkig – társadalmi és politikai szerepet is betöltöttek, tehetségükhöz mérten Erdély népeinek szellemi vezetői voltak.

A püspökség megszervezésével szorosan összefüggött a székesegyház építése. Már a 11. században felépült az első háromhajós székesegyház, amely rövidesen szűknek bizonyult a 12. század második felében létszámban és területileg is megnövekedett egyházmegye számára. Ezért kezdték el a 12. század vége felé a mai székesegyház felépítését.

A vallási élet megreformálására már Szent László király idejében sor került. László nagy gondot fordított a székesegyházra és mellette a székeskáptalan létrehozására. A székeskáptalan évszázadokon keresztül vezette a káptalani iskolát, a székesegyházi liturgiáját és a dél-erdélyi részek hiteles helyeként működött. Az egyház szervezeti hálózatának kiépítésében nagy lépés volt a főesperességek megalakítása. Már a 11–13. században tizenhárom főesperességről van tudomásunk, amelyek területe nagyjából a királyi vármegyék területével esett egybe. Ezekhez a főesperességekhez a 14. században 610 plébánia tartozott. Az egyházmegye legjelentősebb szerzetesi központja a középkorban Kolozsmonostor volt. Itt a bencések – szerzetesi hivatásuk mellett – a hiteles okmányok kiállításával foglalkoztak.

A 13. század közepére benépesült Erdélyt súlyosan érintette az 1241-es tatárbetörés. A történészek becslése szerint eme dúlás alkalmával az erdélyi püspökség híveinek legalább egyötödét, de az is lehet, hogy a felét elvesztette. Az egyházmegyét újjászervező legjelesebb püspök Monoszlói Péter volt, aki elérte a királynál, hogy az elnéptelenedett püspöki és káptalani birtokokra betelepített románokat kivonja a vajda és az ispánok fennhatósága alól, hogy adómentességet élvezhessenek.

A 14. században Erdély újabb szerzetesrendekkel és kolostorokkal gazdagodik. Előbb a domonkosok, majd ferencesek alapítanak rendházakat és iskolákat a nagyobb városokban. Az egyházmegyét s egyben az erdélyi magyarság életét károsan befolyásolta az 1430-as évektől kezdődő török betörések állandósulása. Mindennaposakká válnak a harcok, amelyeknek a végkifejlete lesz a mohácsi vész (1526). Mohács után szétesett a magyar királyság, s létrejött az erdélyi fejedelemség. Erdélyben mindez új helyzetet teremtett nemcsak társadalmilag, hanem vallásilag is. Ez is kedvezően hatott a Nyugatról elindult reformáció Erdélyben való terjedésének. Luther eszméi a szászok közt honosodott meg hamarabb, de a szász prédikátorok közvetítésével a vegyes lakosú városokban (elsősorban: Kolozsvár) a magyar lakossághoz is eljutottak.

Az 1556-os országgyűlésen államosították a katolikus egyházi vagyonát, kitiltották Erdélyből a katolikus püspököt, a szerzetesrendekkel együtt. A négy bevett vallást  (katolikus, evangélikus, református és unitárius) 1571. január 6-án a marosvásárhelyi országgyűlésen törvénybe iktattak. Az erdélyi katolikusoknak 1556–1716 között nem lehetett püspökük, ami jelentősen befolyásolta az egyházmegye vallási életének alakulását. A katolikus Báthori fejedelmek úgy próbáltak segíteni a helyzeten, hogy a 16. század végén behívták az országba a jezsuitákat. A jezsuiták Kolozsváron egyetemmé fejlesztették tanintézetüket, amely kisebb megszakítással 1603-ig működött. A katolikus főurak azon ügyködését, hogy az egyházmegyét püspök vezesse, Bethlen Gábor fejedelem a vikáriusi intézmény felállításával részben teljesítette. Mivel a fejedelemség idején a katolikus papok nem vehettek részt az országgyűléseken, ezért ügyüket a világi katolikus főurak vállalták – ők a katolikus Státus alapemberei. Szerepük a püspök visszajövetele után sem szűnt meg, hanem inkább kiszélesedett.

A 17. század végére Habsburg-fennhatóság alá került Erdély mint kormányzóság a szekularizált katolikus egyházat visszahelyezte jogaiba, elkezdődött az egyházmegye restaurációja. Gyulafehérvárra visszatérhetett a püspök. Különösen Mária Terézia idején számos templom és iskola épült. Felvirágzott a jezsuita és ferences szerzetesi élet. Kiépült a felekezeti iskolarendszer. 1753-ban létrejött az a papnevelde, amely azóta is az erdélyi katolikus lelkipásztorok képzését szolgálja. A gyulafehérvári székesegyház is ekkor nyerte el mai, végleges belső berendezését.

A 19. századi Erdély katolikus vallási élete kifejezetten megerősödött. Ebben nagy szerepet játszottak a tekintélynek örvendő püspökök, akik a lelkiélet irányítása mellett nagy gondot fordítottak a katolikus iskolákra.

A 20. századfordulón Majláth Gusztáv Károly személyében fiatal püspök ült Erdély katolikus püspöki székében. Negyven éves püspöksége egybeesett híveinek nemzeti kisebbségi sorba kerülésével és a jogaikért folytatott nehéz küzdelemmel. 1938 karácsonyán kinevezett főpásztor, Márton Áron még nehezebb korszakban vezette az egyházmegyét 1980-ig. Ebben az időszakban nem az „építkezéseken”, hanem a „megmaradáson” volt a hangsúly.

A gyulafehérvári székesegyház utolsó komolyabb restaurálását Möller István építészmérnök végezte az első világháború előtt.

A székesegyház az erdélyi katolikusok főtemploma; az egyetlen katedrális, amely az Árpád-kori korszakból az összmagyar területen eredeti formájában megmaradt; erdélyi országgyűlések színhelye; püspökök, jeles személyiségek (Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királynő, Fráter György), fejedelmek (János Zsigmond, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczy György) temetkezési helye. Művészi értéke felbecsülhetetlen.

dr. Marton József